A kért oldal néhány másodpercen belül betöltődik
Hirdetés átugrása
linea 970×550
  • Acapella 970×250
  • Gancia 300*300
  • TOJÁSFOCI ÉS BABÉRKOSZORÚ

    A 20. század elsõ felében, amikor a sportok még messze nem értek el a professzionalitás olyan fokára, mint manapság, amikor egy adott sport mûvelése még nem követelt annyit egy atlétától, mint napjainkban, nagyon gyakori volt, hogy egy sportember – ha nem is egy idõben – több sportágban is bizonyítani tudta kiválóságát. A hajdani profi futballisták egy része – hivatásos karrierjének kezdete elõtt – éppenséggel a legrangosabb sporteseménynek számító olimpiai játékokon volt képes tündöklõ produkciót bemutatni.

     „A világ legkiválóbb sportolója”

    Az olimpiákon is brillírozó egykori focisták számbavétele csakis a legendás Jim Thorpe-pal kezdõdhet. Az anyai ágon bennszülött felmenõkkel rendelkezõ Thorpe a neves indián felsõoktatási intézmény, a pennsylvaniai Carlisle Industrial School növendékeként alapozta meg sportolói hírnevét. Az iskola futballcsapatában az elismert, Pop Warner kezei alatt játszott, ám a focipálya mellett atlétikában, baseballban és lacrosseban is kitûnt. Thorpe kedvenc sportja az amerikai futball volt, és 1912-ben nemzeti egyetemi bajnoki címre vezette a Carlisle együttesét, de mindez nem gátolta meg abban, hogy benevezzen a stockholmi olimpiára készülõ amerikai csapat válogatójára. A korszakos all-around atléta végül nemcsak beküzdötte magát a Svédországba utazó keretbe, de ott aztán megnyerte a játékok programján akkor debütáló öt- és tízpróba versenyét – utóbbit egészen nagy fölénnyel. A díjátadón két európai koronás fõ, II. Miklós orosz cár és V. Gusztáv svéd király is tiszteletét tette, és utóbbi állítólag a következõ szavakkal méltatta Jim Thorpe remek teljesítményét: „Ön uram a világ legkiválóbb sportolója!” „Köszi Király!” – hangzott az amerikai tömör válasza.

    A történet teljességéhez tartozik, hogy miután 1913 januárjában a sajtó útján napvilágra került, hogy Thorpe olimpiai szereplését megelõzõen félprofiként baseballozott, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság – mely szigorúan amatõr státuszhoz kötötte a játékokon való részvételt – megfosztotta a sportolót medáliáitól. Jim Thorpe már nem érhette meg, hogy visszakaphassa a becses díjakat, így azokat 1983-ban örökösei vehették át, menetközben azonban eredményes hivatásos karriert épített fel baseballban, kosárlabdában és fõként futballban. Manapság Indián Jimre az NFL elsõ évtizedének ikonikus focistájaként emlékezhetünk, aki a liga elsõ évében (amikor az még APFA/American Professional Football Association névre hallgatott) annak elnöki teendõit is ellátta.

    Thorpe-on kívül a 2. világháborút megelõzõen számos majdani profi focista villantotta meg atlétikus képességeit a nyári olimpiákon. Frank Coyle ugyancsak Stockholmban mérette meg magát, ám rúdugrásban csupán a nyolcadik helyen végzett, Sol Butler az 1920-as antwerpeni játékokon lett hetedik a távolugrás versenyében, Morton Kaer 1924-ben Párizsban szerezte meg az ötpróba ötödik helyét, míg Sam Francis az 1936-os berlini olimpián súlylökésben alig maradt le a dobogóról, mögötte pedig egy késõbbi chicagói Medve, Jack Torrance végzett. Persze akadtak olyanok is, akiknek sikerült Jim Thorpe örökébe lépniük. Jim Bausch 1932-ben, Glenn Morris 1936-ban nyerte meg az olimpiai tízpróbát, igaz az elõbbi csak egy szezont húzott le késõbb az NFL-ben, míg Morris mindössze négy meccsre volt jó a Detroit Lions színeiben mielõtt egy súlyos sérülés véget vetett aktív sportolói pályafutásának. Milt Campbell 1952-ben második helyig jutott, 1956-ban viszont már elsõ helyen zárt az olimpiai tíztusában, bár futballkarrierje aránylag rövidre sikerült a Cleveland Browns-nál. Az atlétikában versenyzõkön túl a birkózó focisták is szép sikereket értek el ebben a korszakban. Párizsban John Spellman hódította el az aranyat könnyûsúlyú szabadfogásban, nyolc évvel késõbb Los Angeles-ben pedig a Kansasi Forgószél, Peter Mehringer (késõbbi Cardinal) állhatott fel a dobogó legfelsõ fokára.

     Aranyos sprinterek

    Az újabbkori sporttörténetben szintén számos példa akadt olyan futballistákra, akik hivatásos karrierjük elõtt olimpiai babérokat szereztek, sõt sok esetben egyenesen az olimpiai játékokon aratott sikereikkel alapozták meg késõbbi sportpályafutásukat. Mivel ezek az amatõr atléták leginkább rendkívüli sebességükkel kelthették fel a profi focicsapatok érdeklõdését nem csoda, hogy fõként a futópályán kitûnõ sportolók juthattak busás szerzõdésekhez. Természetesen utóbb nem mindenki tudott pusztán sprinteri adottságaival megélni a focipályán – ahol a puszta sebesség önmagában nem elég -, de voltak olyan klasszisok, akik fel tudták nõni a némileg eltérõ kihívásokhoz. Az 1950-es évek egyik legkiválóbb halfbackjét, Ollie Matsont 1952-ben draftolta a Chicago Cardinals, ám a University of San Francisco sebes sportolója profi kontraktusa aláírása és a szezonkezdet elõtt (amelynek végén egyébként megnyerte az Év Újonca címet) még részt vett a helsinki olimpián, ahol a 400 méteres síkfutásban bronzérmet, majd a 4×400-es váltóban ezüstöt szerzett. Matson futballpályafutásának elismeréseképpen késõbb beválasztották mind a College, mind pedig a Pro Football Hall of Fame-jébe.

    Az 1950-es évek végén Ray Norton számított a világ egyik legfürgébb sprinterének. Norton 100 és 200 méteren is halmozta a világrekordokat, igaz az 1960-as római olimpián felsült, mindkét távon csak a 6. helyen végzett, a 4×100-es csapatot pedig a stafétabot átadásánál elkövetett hibája miatt diszkvalifikálták. Késõbb a San Francisco 49ers-nél jutott szóhoz az NFL-ben, ám egy 60 yardos visszahordástól eltekintve nem nyújtott emlékezeteset. 1961-ban Frank Budd vette át Nortontól a futórekordok gyártását – Rómában a 100-on egy hellyel végzett vetélytársa elõtt-, de a profi ligában utóbb az Eagles, majd a Redskins színeiben csak szórványosan játszó sportoló hírnevét rövidesen elhomályosította a „világ (akkori) leggyorsabb embere”, Bob Hayes. A Florida A&M kiválósága 1962-ban futott elõször világcsúcsot a 100 méteres távon, de igazán az 1964-es tokió olimpián mutatta meg magát a világnak, ahol 100-on és 4×100-as váltóban is elhódította az aranyat. Bullet Bobot csak a hetedik körben húzta ki a Dallas Cowboys ugyanazon esztendõ újoncbörzéjén, de a fürge atléta – aki játékával új értelmet adott a hosszú passznak – végül egy évtizeden át erõsítette a texasiakat, és mai napig 10 különbözõ statisztikai kategóriában számít a klubtörténet legeredményesebb elkapójának. Hayes-t tavaly választották be a Pro Football Hall of Fame-be és Jim Thorpe-on kívül õ az egyetlen cantoni Halhatatlan, aki olimpiai aranyéremmel is dicsekedhet.

    Bob Hayes-szel ugyanakkor még messze nem zárult le a késõbb NFL-es szereplésig jutó sprinterklasszisok sora. Tokióban az a Henry Carr nyerte meg a 200 métert és volt tagja a 4×400-as váltónak, aki 1965 és 1967 között a New York Giants defensive backje volt. 1968-ban Mexikóvárosban Jim Hines nyakába akasztották a 100 méteres táv nyertesének járó aranyérmet, ráadásul váltóban is kiérdemelte az olimpiai babérokat. Hines szédületes sebessége azonban nem párosult Bob Hayes-éhez fogható elkapói erényekkel és a Miami Dolphins játékosakánt a beszédes „Oops” becenevet vívta ki magának fakezûsége miatt. Más okból nem járt szerencsével a profi fociligában az 1968-as nyári játékok másik aranyérmese, Tommie Smith (200 méter). A dobogó legfelsõ fokán az egyesült államokbeli faji megkülönböztetés ellen emlékezetes módon (fekete kesztyûs és ökölbe szorított kezét magasba emelve) tiltakozó Smith a Bengals színeiben egyetlen nagy elkapást tudott bemutatni mielõtt karrierjének végetvetõ sérülést szenvedett.

    1972-ben Münchenben Gerald Tinker (késõbb az Atlanta Falcons és a Green Bay Packers játékosa) ért 4×100-as váltóban az elsõ helyre, 1976-ban Montrealban Johnny „Lam” Jones (New York Jets) lett „aranyos” ugyanezen versenyszámban. A moszkvai olimpia amerikai bojkottja miatt a Bears-szel késõbb Super Bowl-gyõztes és mai napig a senior atlétikai versenyek kiemelkedõ versenyzõjének számító Willie Gault biztos aranyéremtõl esett el, de négy évvel késõbb 4×100-on az elsõ helyet megszerzõ amerikai váltónak (Carl Lewis mellett) két késõbbi NFL-játékos is tagja volt: Ron Brown (Los Angeles Rams) és Sam Graddy (Denver Broncos és Los Angeles Raiders). Az 1992-es barcelonai nyári játékokon James Jett lépett neves, 4×100-at nyerõ elõdei nyomdokába, s õ még aránylag sikeres NFL-karriert is befutott, minekutána 30 TD-elkapást írhatott neve mellé, zömmel a Raiders ezüst-fekete szerelésében. A katalán fõvárosban Michael Bates, (200 méter) a Carolina Panthers visszahordójaként majdan 5 alkalommal Pro Bowlba választott atléta a dobogó harmadik fokára állhatott fel.

     Téli olimpikonok és egyéb kuriózumok

    Az atlétikai versenyszámoktól egyelõre nem elszakadva áttekintésüket focistának állt gátfutókkal folytathatjuk. Clyde Scott 1948-ban a londoni olimpián érdemelte ki az ezüstöt 110 gáton, majd tagja lehetett elõbb a Philadelphia Eagles 1949-es, utóbb a Detroit Lions 1952-es NFL-bajnok együttesének. Glenn Davis 1956-ban Melbourne-ben és 1960-ban Rómában is gyõzött 400 méteres gátfutásban (mitöbb 4×400 váltóban egy harmadik aranyérmet is bezsebelt), de a Detroit Lions-nál eltöltött két éve alatt csak tíz passzt tudott megszelídíteni. A San Francisco 49ers-szel 1984-ban Super Bowlt nyerõ Renaldo Nehemiah a fentebb említett Willie Gault sorsára jutott, és az 1980-as moszkvai játékok bojkottja megakadályozta õt abban, hogy realizálja a 110 gát megnyerésére vonatkozó elsöprõ esélyeit. Nehemiah egyik Negyvenkilences csapattársa – igaz másik versenyszámban – ugyanakkor szerencsésebb volt. A Southern Metodistról 1984-ban kikerült defensive tackle, Michael Carter ezüstérmet nyert súlylökésben a Los Angeles-i olimpián, hat nappal késõbb pedig pályára lépett elsõ profi futballmérkõzésén a San Francisco színeiben. Említést érdemel még az 1960-ban távolugrásban „ezüstösen” szereplõ Bo Roberson, aki 1961 és 1966 között elkapóként végigvándorolta az American Football League fél mezõnyét (a Chargers-tõl a Dolphins-ig), s közben összeszorgoskodott 12 elkapott TD-t és közel 3000 yardot.

    Témánk vonatkozásában igazi különlegesség Dudley DeGroot, a Washington Redskins 1944-1945-ös idénybeli fõedzõje, aki az 1924-es olimpián az amerikai rögbicsapattal nyert aranyérmet (a rögbi ekkor szerepelt utoljára az olimpia mûsorán), valamint Randy Dean, az 1976-os kézilabdacsapat tagja, aki késõbb a Giants irányítójaként próbált szeremcsét – csekély sikerrel. Herschel Walker a Georgia Bulldogs egyetemi legendájaként és a Dallas Cowboys 1990-es dinasztiáját elindító monumentális trade alanyaként közismert a futballrajongók elõtt, s az talán kevésbé tudott, hogy részt vett az 1992-es albertville-i téli olimpián és kettes bobban versenyezve a hetedik helyet csípte meg. A sielõzseni, Jeremy Bloom ennél eggyel elõrébb végzett a 2006-os torinói olimpián, majd két nap múltán az indianapolis NFL Combine-ra távozott. Bloomot, aki elkapóként és visszahordóként játszott a Colorado egyetemi csapatában a 2006-os draft ötödik körében húzta ki a Philadelphia Eagles, de már az edzõtábor alatt lesérült és injured reserve listára került. Késõbb a másik pennsylvaniai csapatnál, a Steelers-nél próbálkozott, ám még a 2008-as idénykezdet elõtt kivágták, így nem lehetett része a Kohászok Super Bowl-gyõzelemig tartó menetelésében.

    Akár most, akár a későbbiekben a "Süti beállítások" gomb megnyomásával módosíthatod a beállításaidat. A későbbiekben ezt a funkciót a főoldal alján találod.
    Cookie beállítások